Neked ajánlva .

Rólad álmodtam, a lényeg inkább az, hogy Veled. Iskolában voltunk, nem beszéltél hozzám, de bárhova fordultam és mentem, ott voltál. Mindenkivel kommunikáltál, csak velem nem. Mint egy rossz bújócska egy tükörteremben, ahol magamat nem, és mást sem, csak Téged láttalak. Azt a két szempárt és a hátrafogott hajat. Tükör, amit elém tartasz, mióta ismerlek.  Majd eltűntél. Én pedig, mint egy ijedt vad, rohantam az üres folyosókon, de nem találtalak. A hiányoddal ébredtem. Azzal a fajtával, mint amikor régen kitépted magad belőlem, miközben szerettelek. Minden porcikámmal. Mégis erős és makacs vagyok, tartom magam magamhoz. Az egyik magamhoz, ami nem én vagyok. Aztán ki tudja.. lehet, hogy lassan végre megmozdulok, a négykézláb mászott pocsolyámból felállok, felnézek, nagyot szippantok a tiszta levegőbe...és élek.

.

A gyomromban lüktet minden régi.

Magam után szabadon magamhoz..

Ez az a kategória, amit nem lehet szavakkal..

Csak létezem..minden van..én is vagy-ok.. és minden így van jól..

Hirtelen minden régi újra jól esik..

Visszalassultam magamhoz..

Hogy újra én lehessek...

Mintha a múltam most ért volna el hozzám, a jövőmet szabadon engedtem, a jelenem pedig itt csücsül mellettem..

És tényleg én mostam utánad a kádat.. ráadásul még a hős is én voltam. Legalább magamnak.

Véres kézzel ülök itt és csak a jóisten és én tudjuk, hogy miért. Látva, adózva az emlékeknek, az elmulasztott lehetőségeknek, józanul,megbocsájtva, könnyedén.

Nem akarok többé ülni, ha élhetek is.

A jót is el kell fogadni. El kell tudnunk mondani magunknak, hogy kaptunk jót is. Hogy lesz olyan, hogy ezeket nem fogjuk megkapni. Másféle jókat viszont igen. Igenis kaphatunk másféle jót! A döntés már csak abban áll, hogy felállítsuk a prioritásunkat és valamit valamiért alapon merjünk továbbélni.

Hogy nem lehet mindig gyűlölettel akarva elválni és hagyni a jót lebegni. Előbbit el kell engedni, utóbbit lerántani magunk mellé, létjogosultságot adni neki a múltunkban, jelenünkben... bepakolni a hátizsákba és továbbállni.

Höh..de bölcs voltam ma.

/

Megalkudhatsz. Lehetsz te a megalkuvó, a mindent elnéző, lenyelő, a felnőtt, a felelősségteljes, az erős, a kettőtök helyetti. Aztán ráébredhetsz sokadjára, hogy hiába a látszólagos béke, belül szétszakadsz. Nem aludhatsz meg magaddal. Kell, hogy elbaszás, szétbaszás, megbaszás legyen, erővel, akarattal, önzetlen önzéssel, tisztelettel és megbecsüléssel. A mindent elsöprő. A langyos érzelmek nem az én területem. És már azt sem mondhatom, hogy kell a külső megerősítés. Nem kell. Az a Valaki kell, aki. Aki. Aki mellett lehetek gyenge és döntésképtelen, aki láncra basz, megfojt, de éppen csak addig, hogy utolsó lélegzetvételemet neki ajánlva élve hagyjon magamnak és neki. Hogy kössön magához és mocskos vigyorral az arcán mondja, hogy mehetek a saját utamon. Akarjon. Mindent. Mindenkit. Lépje át a közös határunkat és szeressen. Élni. Hagyni. Elmenni. Akarni. Meg/el/szét.

Ott és akkor..hogy kisírjon belőlem..

Az egyiknek egy majdnem baszható lány, a másiknak pedig az élet. Mára egyik sem maradt. Illetve csak az emlék, amivel nem illik együtt lüktetni, ugyebár. Pedig én próbálom életben tartani azt a burkot, ami akkor körbevett. A világomat, ami kiszivárgott belőlem, hogy óvatosan megmutassa magát, majd önkezével fojtson meg, míg a halál el nem választ tőle.
Az énem kénytelen inni az ürességből adódó szégyent, hogy mára semmivé lett.
Te is..te is..meg én is..
Majd egyszer...

___________________________________________
Ma ismét megtaláltam a leveleket...

-

Hiányzik az a valaki, aki melletted voltam. Hogy lehettem gyenge és erős is. Nem mentek a harcok, csak egymásért voltunk, így kibontva a másikat. Szerettelek és szerettél. Nem volt én, önös érdek, veled és érted volt, nem ellened. Akartad és akartam. Éltél és éltem. Minden porcikánkkal.
Azóta mint a partra vetett döglött hal, vergődöm a szárazságban. Nah igen..szárazság..könnyek vannak meg a defektek pótcselekedve való kiélése.
MIÉRT?!