És tényleg én mostam utánad a kádat.. ráadásul még a hős is én voltam. Legalább magamnak.

Véres kézzel ülök itt és csak a jóisten és én tudjuk, hogy miért. Látva, adózva az emlékeknek, az elmulasztott lehetőségeknek, józanul,megbocsájtva, könnyedén.

Nem akarok többé ülni, ha élhetek is.

A jót is el kell fogadni. El kell tudnunk mondani magunknak, hogy kaptunk jót is. Hogy lesz olyan, hogy ezeket nem fogjuk megkapni. Másféle jókat viszont igen. Igenis kaphatunk másféle jót! A döntés már csak abban áll, hogy felállítsuk a prioritásunkat és valamit valamiért alapon merjünk továbbélni.

Hogy nem lehet mindig gyűlölettel akarva elválni és hagyni a jót lebegni. Előbbit el kell engedni, utóbbit lerántani magunk mellé, létjogosultságot adni neki a múltunkban, jelenünkben... bepakolni a hátizsákba és továbbállni.

Höh..de bölcs voltam ma.

/

Megalkudhatsz. Lehetsz te a megalkuvó, a mindent elnéző, lenyelő, a felnőtt, a felelősségteljes, az erős, a kettőtök helyetti. Aztán ráébredhetsz sokadjára, hogy hiába a látszólagos béke, belül szétszakadsz. Nem aludhatsz meg magaddal. Kell, hogy elbaszás, szétbaszás, megbaszás legyen, erővel, akarattal, önzetlen önzéssel, tisztelettel és megbecsüléssel. A mindent elsöprő. A langyos érzelmek nem az én területem. És már azt sem mondhatom, hogy kell a külső megerősítés. Nem kell. Az a Valaki kell, aki. Aki. Aki mellett lehetek gyenge és döntésképtelen, aki láncra basz, megfojt, de éppen csak addig, hogy utolsó lélegzetvételemet neki ajánlva élve hagyjon magamnak és neki. Hogy kössön magához és mocskos vigyorral az arcán mondja, hogy mehetek a saját utamon. Akarjon. Mindent. Mindenkit. Lépje át a közös határunkat és szeressen. Élni. Hagyni. Elmenni. Akarni. Meg/el/szét.