Amíg a helyemen ülsz..

Ugató hiányod megbasz.
Egyetlenné tetted.
..

Eljött az a pont, ahol be kell látni a boldogtalanságot. Azzal együtt, hogy lehet, hogy hiába változtatok, változtatunk, a bennem levő űr éhes marad. Innen állj fel, hülyegyerek! Tiszta fejjel kell érezni, hogy hol van az a határ, ahonnan nem érdemes tovább tenni..viszont menni annál inkább. Magamért. Az életemért. Hogy ne érzelemmentesen, fejből éljek. Ha nem megy, hát nem megy. Valamit..valamiért. A mai pánikroham után pedig végképp áldoznom kell a magam oltárán. Hogy vágyom vissza a régi önmagamhoz és hozzád, az tény. Hogy kapaszkodom a zenékbe, a régibe, ez is tiszta. Hogy Te voltál az, akivel mindig, mindent...és azóta sem lett úgy, ahogy lennie kellett volna. Az öntagadás, a másokért való felemésztés, belehányás majd szembeköpés mindennapos játszmáimmá lettek..Hagyj élni és engedj közel magamhoz.

 

Jöttment.

Egymástól szétesve, hányva, szédülve. Taszít és húz. Kapaszkodva, szorongva, szenvedve, húsba vájva. Meghalni magamtól, lélegzetvesztetten, érzéketlenül. Unva és hallgatva. Baszva és szeretve a képet, ami nincs. Felnézni nem lehet. Lenézni pedig nem ildomos. Illetlen. Az ösztönöm súg, a fülem süket, az izmom cselekvőképtelen. Magamat nem, téged annyira sem. Tükörhazugság, tenni nem akarás, nyögés nélkül. Évek óta, játszva az istent.Összekuporodva, koronával remegve. Ordítva manipulálni, könyörögni a nem kellőért. Hazudni és tékozolni. Napokat, éveket, fájdalmat, mindenbe. Megbélyegezni. A nihil és a destruktív fennhangok sikítanak, a fülem süket, az agyam tompa. Itt és most helyett rögtön és azonnal. Uralkodni és félteni, megalázva lenni-őrülettel szeretni. Titkolni az ént, ami takarja a valót. Kérdezni, homályos szemekkel továbbmenni. Aludni és altatni. Szeretkezni szeretni, szer nélkül, éhesen. Racionálisan, semmilyen módon kaparni a felszínt, félve a hangyáktól. Virágot pedig ne hozz.