Amíg a helyemen ülsz..

Ugató hiányod megbasz.
Egyetlenné tetted.
..

Eljött az a pont, ahol be kell látni a boldogtalanságot. Azzal együtt, hogy lehet, hogy hiába változtatok, változtatunk, a bennem levő űr éhes marad. Innen állj fel, hülyegyerek! Tiszta fejjel kell érezni, hogy hol van az a határ, ahonnan nem érdemes tovább tenni..viszont menni annál inkább. Magamért. Az életemért. Hogy ne érzelemmentesen, fejből éljek. Ha nem megy, hát nem megy. Valamit..valamiért. A mai pánikroham után pedig végképp áldoznom kell a magam oltárán. Hogy vágyom vissza a régi önmagamhoz és hozzád, az tény. Hogy kapaszkodom a zenékbe, a régibe, ez is tiszta. Hogy Te voltál az, akivel mindig, mindent...és azóta sem lett úgy, ahogy lennie kellett volna. Az öntagadás, a másokért való felemésztés, belehányás majd szembeköpés mindennapos játszmáimmá lettek..Hagyj élni és engedj közel magamhoz.